Ann Nette - Rabmadár

Sziasztok 😊 

Vannak könyvek, amelyeket elolvasunk...

És vannak könyvek, amelyek darabokra szednek, majd amikor végre összeraknának, rájövünk, hogy már soha nem leszünk ugyanazok, mint előttük voltunk. A Rabmadár számomra pontosan ilyen volt.

Nem tudom, mikor történt meg. Nem tudom, melyik oldalon. Talán már az első fejezetekben. Talán annál a bizonyos kocsmai jelenetnél. Talán egy fájdalmas vallomásnál. Vagy egy olyan pillanatban, amikor két szereplő között több volt a kimondatlan érzés, mint a párbeszéd.

Csak azt tudom, hogy egyszer csak azt vettem észre: már nem olvasom ezt a történetet.

Hanem benne élek.

Shelline története az első pillanattól kezdve szívszorító. Tíz év fogság. Tíz év megaláztatás. Tíz év túlélés. Az ilyen múlt nem múlik el nyomtalanul, és az írónő nem is próbálja szebbé tenni a valóságot. Shelline nem egy hibátlan hősnő. Nem egy legyőzhetetlen harcos. Sebzett. Megtört. Bizalmatlan. És éppen ezért válik annyira valódinak.

Aztán megérkezik Daanen. 👀🙈

A férfi, akit első látásra talán mindenki hősnek

nevezne.

Csakhogy a legjobb karakterek soha nem ilyen egyszerűek.

Daanen egyszerre erős és törékeny. Kemény és gyengéd. Félelmetes és végtelenül emberi. A fájdalom ott él minden mozdulatában, mégis újra és újra feláll. Nem tökéletes. Nem akar tökéletes lenni. Egyszerűen csak próbál helyesen cselekedni egy olyan világban, ahol gyakran nincs jó döntés.

És aztán ott van kettőjük kapcsolata.

Miközben a fantasy történetek jelentős része szerelem első látásra pillanatokkal próbál operálni, a Rabmadár valami sokkal értékesebbet ad.

Két megtört embert.

Két embert, akiknek meg kell tanulniuk újra bízni.

Két embert, akik sokszor inkább egymás torkának ugranának.

Elvégre az első találkozásuk során Shelline egy korsó sört öntött Daanen fejére. 🤣 

És valahogy mégis ott kezdődött minden.

A kapcsolatuk lassan épül. Néha fájdalmasan lassan. Tele félreértésekkel, félelmekkel, kimondatlan érzésekkel és olyan pillanatokkal, amelyek miatt az olvasó egyszerre akar sikítani, sírni és a falhoz vágni a könyvet.

Én legalábbis többször is így éreztem.

De nem csak Daanen és Shelline miatt szerettem bele ebbe a történetbe.

Hanem a világ miatt is.

A sárkányok miatt.

A politikai játszmák miatt.

A csaták miatt.

A veszteségek miatt.

És azok miatt a mellékszereplők miatt, akik

idővel ugyanúgy belopták magukat a szívembe, mint a főszereplők. Leina, Alastar, Bastian és a többiek nem egyszerű mellékalakok. Saját hangjuk, saját személyiségük és saját történetük van. Élnek. Lélegeznek. Valóságosnak érződnek.

Talán ezért fájt ennyire, amikor vége lett.

Mert nem egy könyvet kellett elengednem.

Hanem embereket.

És amikor becsuktam az utolsó oldalt, nem a következő olvasmányom után nyúltam.

Visszalapoztam.

Újraolvastam a kedvenc jeleneteimet.

Mosolyogtam.

Mérgelődtem.

És rájöttem, hogy teljesen reménytelenül a Rabmadár függője lettem.

A legjobb könyvek nyomot hagynak bennünk.

A Rabmadár nem nyomot hagyott.

Hanem beköltözött a szívembe.

És őszintén?

Egyáltalán nem szeretném, ha valaha kiköltözne onnan. 🖤🐉

Nikusz